Stephan Peffenhauser
Majdnem minden a föld alatt van, és a lelkünkben. Amit a lelkünkben őrzünk, legalább azt ne engedjük át a feledésnek.
A gonosz lengyel kápónők, a krumplihaja, amit élete kockáztatásával lopott, az eltűntek – véget nem érően hallgattam a nagymamát.
Amikor pofozgatták egymást, hogy színük legyen; a mellette álló ukrajnai nő kifordult szeme, amikor az SS-es homlokon lőtte; a doberman és a jóságos fegyőrnő, aki végül leparancsolta róla a kutyát; a szag, ami a tus felől jött; a koszos vatta, amit gennyedző fülébe nyomott; a harc a szalmazsákokért; Mengele szép mosolya, ahogy rávillant és továbbengedte; a marharépaleves; a hideg; a rettegés. Főleg az utóbbi.